2014-ben nyilvánították március 16. napját a magyar zászló és címer napjának.

A címer és a zászló a nemzeti összetartozást fejezi ki, e jeles nap méltó keretet ad mindazon emberek, közösségek és emlékük előtt való főhajtásnak, akik e zászló és címer alatt harcolva életüket, szabadságukat adták a  magyar nemzetért.

Cséfalvay Franciska, 8.B osztályos tanuló tollából született az alábbi esszé, amely e jeles nap margójára íródott:

 Bot és vászon?

 Piros – fehér – zöld, ez a magyar föld! – gyakran ismételgettük az óvodában csak úgy spontán játék közben. Vajon értettük már akkor is, hogy mit szimbolizál a három szín­? Vagy egyszerűen csak a lelkünkből tört elő a kis versike? Nem tudom.

De arra a napra határozottan emlékszem, amikor először foghattam magyar zászlót a kezemben. Óvodás voltam, négyéves. A vasárnap délutánt nagyszüleimnél töltöttük. Éppen nagymamám frissen sütött almás pitéjét majszoltuk, amikor csengettek az ajtón. Kíváncsi gyerek lévén már indultam is nagypapám után, hogy együtt nézzük meg, ki érkezett. A helyi esperes úr állt az ajtóban, kezében egy botra csavart vászondarabbal. Azt mondta, hogy áthelyezték egy másik településre, és egy régi magyar zászlót szeretne átadni, amelyet a padláson talált. Nem akarja továbbvinni az új szolgálati helyére, ezért úgy döntött, nagyapámnak ajándékozza, mert nála biztonságban lesz. Ezzel el is köszönt. Látták rajtam, hogy kíváncsiságom egyre fokozódik, ezért Laci papa kezembe adta a zászlót, hogy én bontsam szét. Csodaszép volt. Selymes tapintású, piros – sárga – zöld csíkos, középen Mária - kép, mindkét oldalán zölddel hímzett betűk, arany zsinórral szegélyezve. Nagypapám arcán meglepődöttség látszódott, hiszen rögtön tudta, milyen értékes ereklyét adott a kezembe. Persze én akkor ezzel mit sem törődtem. A magasba emeltem a zászlót és boldogan sétáltam vele föl-alá a nappaliban. Egyszer csak hirtelen felkiáltottam: De hát papa! Ez nem is igazi magyar zászló! Az piros – fehér - zöld! Ekkor kedvesen rám mosolygott, majd maga mellé ültetett a kanapéra és mesélni kezdett a zászlóról.

„ Ez igazibb az igazinál!“-mondta, majd tovább magyarázta, hogy amikor az I. bécsi döntés után a Felvidék déli részét visszacsatolák Magyarországhoz, akkor hozták a bevonuló magyar hadsereg katonái és ajándékozták Nagymegyernek. Magyar a magyarnak. Majd felolvasta nekem a rajta lévő feliratot is: „Isten áldását kérem Szülőhazámra“ A másik oldalon ez állt: „Emlékül Budapestről 1938.X.5.“. Azt is elmondta, hogy a sárga szín eredetileg fehér volt csak a hosszú évtizedek alatt már megsárgult. Bevallom, nem sokat értettem abból, amit mesélt, de mégis valami furcsa bizsergés járta át a kis csontjaimat, éreztem, hogy  különleges kapcsolat szövődött köztünk a zászlóval. Ismét magamhoz ragadtam és még pár kört tettem vele a szobában. Éreztem, neki is tetszik, ahogy kényeztetem, élvezte, hogy végre szabadon lengedezhet a kezemben. Azon a délután egy megmagyarázhatatlan, csodálatos érzés is befészkelte  magát a szívembe, amit már soha senki nem vehet el tőlem.

Frissen szerzett élményeimet másnap kifejezésre is juttattam az óvodában. A tanító néni által szétosztott kifestőt nemzeti színűre színeztem: a csirkéket pirosra, a libákat fehéren hagytam, a tehenet zöldre, a baromfiudvar léckerítését szintén trikolorra festettem. Büszke is voltam a remekművemre. Sajnos, nem kaphatott helyet a többi rajz mellett a folyosón, ahol mindenki megcsodálhatta volna. A mosdó egyik eldugott falára függesztette az óvó néni. Az indok az volt: Túl magyar! De mi az, hogy túl magyar? Nem értettem és nagyon csalódott voltam.

Azóta már rég iskolába járok. A történelem órákon sokat bővült a tudásom és jobban a dolgok mélyére látok. Már majdnem mindenre választ kaptam, amit akkor, négy évesen még nem értettem. Úgy érzem, hogy a zászló által én is kicsit részese lehettem a történelemnek és jelképesen átélhettem a felvidéki magyarok egyik legszebb történelmi pillanatát. Azt a felhőtlen boldogságot, amit az a nap jelenthetett a számukra, amikor ismét visszatérhettek az áldott Magyar-Hazához. Szüleimmel azóta is minden évben részt veszek az ünnepélyes megemlékezésen, amit az egykori zászlóátadás tiszteletére rendeznek. Mindig nagy izgalommal várom ezt a napot, hogy újra találkozhassam a zászlómmal.

Hálás vagyok szeretett nagypapámnak, amiért Ő adott először „igazi“ magyar zászlót a kezembe. Köszönettel tartozom a zászlónak is, hogy azon a bizonyos vasárnap délután tanúbizonyságot tett róla, hogy nem csak bot és vászon, hanem színeinek mindenen túlmutató ereje van és fontos küldetést közvetít: A nemzet összetartozását szimbolizálja. Most úgy érzem rajtam a  sor, hogy másokkal is megosszam a Tőle örökül kapott érzésemet.

Szeressük és soha ne mondjunk le róla!